TGM - Debord (3)

Tamás Gáspár Miklós

A forradalom mint Gesamtkunstwerk:

Guy Debord, 1968, szituacionizmus és a második avant-garde.

Guy Debord: A spektákulum társadalma

III. előadás

ELTE-BTK, 2012.10.02.

Az 1968-as forradalom filozófiai háttere

1. A kapitalista társadalom egyesek szerint a manipuláció társadalma, mások szerint az elidegenedés társadalma. Ez utóbbi a 60-as és a 70-es években általános megfogalmazása volt annak a morális és pszichológiai elégedetlenségnek, amelyet lázadó hajlamú nonkonformista emberek éreztek. Vizsgáljuk most meg az első nézetet.

A manipuláció társadalma

2. 2001-ben, aznap reggel, amikor a World Trade Centert lerombolták, TGM-et felhívta egy társadalomtudós, aki a következőket mondta: "Mit szólsz hozzá, mit csinált a Moszad!" Az intelligens társadalomtudós azonnal rájött, hogy mi lesz itt a döntő csapásirány; fél évvel korábban megjósolta az elterjedt összeesküvés-elméletet. És ebben nem a Moszad az érdekes, amelyet és a hozzá kapcsolódó köröket az elmúlt 2500 évben szokássá vált ilyesmikkel vádolni, hanem az, hogy sokan teljesen természetesnek tekintik azt, hogy a fordítottja igaz annak, amit a hivatalos tájékoztatás mondani fog. Miért van ez így?

3. Nagyon régi, több ezer éves benyomás az a meggyőződés, hogy a hivatalos ideológia hazugság, de az, hogy minden fordítva van, és az ellenkezője igaz annak, amit hivatalosan mondanak, viszonylag új. Ennek oka a kapitalizmusban rejlő paradoxon. A liberális kapitalizmust ugyanis az jellemzi, hogy egyrészt van bennük jogegyenlőség, megoldott a hatalom ellenőrzése, nincs lehetőség egyének vagy csoportok számára elfoglalni az államot, van jogorvoslati lehetőség az állam igazságtalan döntéseivel szemben, stb. - ugyanakkor ezek a társadalmak osztálytársadalmak, vannak tőketulajdonosok, és vannak akiknek nincs tőketulajdonuk, ezért el kell adniuk magukat a bérmunka világában azért, hogy megélhessenek, másoknak meg nem kell, és ezen nem lehet változtatni, mert ez a kapitalizmus lényegéhez tartozik.

4. A többség számára előnytelen a jelenlegi társadalmi rend, hiszen léteznek hierarchiák. Miként áll fönn tehát a rend, miközben az erőszak nem játszik szerepet? Úgy, hogy a társadalom többsége meg van győződve arról, hogy szabadság van, és a létező társadalmi rend megvédése garancia a szabadság fönntartására. Mivel azonban az ellentmondások érzékelhetőek, fölmerül a gyanú, hogy az elitek szabadság-retorikája csupán saját érdeküket szolgálja. Ez igaz is meg, nem is. Ha hatalmuk veszélyben van, a szabadelvű társadalmak sem haboznak lőni, tömegeket bebörtönözni, cenzúrázni, és olyan tekintélyt használni, ami nem egyezik a liberális társadalmak önképével. Ez velejáró ellentmondása a tőkés társadalmaknak.

5. A nyugati liberális kapitalista társadalmakban a szabadpiac által létrejött egyenlőtlenségek (vagyon, pozíció, presztízs, státusz, műveltség, mobilitás, fölvilágosultság) valóságos egyenlőtlenségek. A szabadpiac védelmezőinek ellenvetése erre az, hogy ha állami korlátozásokat léptetne életbe, vagyis kontrollálná a szabadpiacot, akkor túlságosan megerősödne az állam, és túl nagy hatalmat szerezne az életformák befolyásolására. Ez igaz! A jóléti államok rendkívül konformista államok voltak. A kapitalizmus aranykorában, vagyis 1945-től a 70-es évek közepéig mai szemmel visszanézve széles körben rendkívül kispolgári és puritán életformát alakított ki, és a legtöbb ember részese volt valamilyen szervezetnek (szakszervezet, párt, egyház). 1968 éppen ez ellen, a jóléti állam elleni fölkelés volt, a kulturális fölszabadulás forradalma, esztétikailag és szexuálisan. Ám a szabadpiac a 68-as forradalom nonkonformizmusát, lazaságát, és kreativitását a maga céljaira használta föl, ami azután ma, a digitális társadalomban hatalmas hasznot hajt és termelő erővé vált. Ez azért volt lehetséges, mert a kapitalizmus az antikapitalizmust mindig a saját hasznára tudja fordítani.

6. Új helyzet állt elő azzal, hogy társadalmunk a bonyolultsága miatt alig átlátható. Egy arisztokrata társadalomban teljesen világos volt, hogy ki a nemes, és ki a paraszt. A nemes nem házasodik jobbággyal, a nemes viselhet hivatalt a paraszt nem. A nemes nemcsak tulajdonosa a földnek, hanem elöljárója, bírája, ura és katonai parancsnoka is a parasztnak. A nemes lakik a kastélyban, a paraszt a kunyhóban. Ráadásul a legtöbb helyen etnikai különbségek is voltak a nemesek és a parasztok között, például a frank-gall, vagy hazánkban a hun nemesek, és finnugor illetve szláv parasztok. Angliában a normann nemesség franciául, a szász parasztok angolszászul beszéltek. A klérusnak ott volt a latin, keleten a görög, illetve a pravoszláv nyelv, tehát rendkívül különálló életformákról volt szó. Ma ez egyáltalán nincs így, ránézésre megkülönböztetni egy polgári és egy munkás származású egyetemistát nem lehet. A lényeg itt a kapitalizmusnak a homályos, rejtett jellege, az hogy a lényeg nem jelenik meg a felszínen. Az uralmat már nem egy csoport gyakorolja a maga morális, esztétikai, kulturális, és politikai ízlése szerint, hanem absztrakciók, amint azt az előző előadásban TGM már említette - lásd itt a 10. pontban.

7. A kapitalizmus lényege az értéknövekedés, ami beavatkozás nélkül is működik egy pénzügyi, kereskedelmi, termelési folyamatban. Az elégedetlenkedők tömegei, akiknek csupán politikai eszközeik vannak szeretnék, ha törekvéseikkel szemben személyek állnának, de ez nem így van. Ezt hívjuk a kapitalizmus homályának. Ebből kifolyólag nagyon sokan azt gondolják, hogy azok a szabadságlátszatok, amik az emberek egyéni életében választási lehetőséget kínálnak, csak látszatok, manipuláció eredményei. Voltaképpen nincsenek igazi választási lehetőségeink, valójában erőteljes kényszerek érvényesülnek, mindig ugyanazok győznek, hasonló struktúrák jutnak hatalomra. TGM erre a manipuláció okozta szabadságlátszatra is hoz példát.

8. A 80-as évek végén lehetővé vált nyugatra utazni, és ezt elképesztő fölszabadulásnak érezte a lakosság. Egy év elmúltával mindenki látta, hogy ez önmagában az életét nem változtatta meg. Ma amikor az utazás természetes dolog ez nyilvánvaló, de akkor nem volt az. Az emberek úgy tekintettek vissza erre a szabadságélményre, hogy becsapták őket! Volt egy felszabadulásélmény, ami ígért valami jobbat, nemesebbet, szabadabbat, és nem történt semmi. Az egyik hierarchiát egy másik váltotta fel, és az önrendelkezés valójában nem valósult meg. Konzervatív nézet szerint ez az ember és a társadalom természetéből fakad, a kényszerek alóli felszabadulás káoszt eredményezne, mert metafizikai értelemben nem vagyunk szabadok. Ezt fejezi ki az újkori protestáns keresztény teológia, amely szerint az ember önállótlan, ezért az igazi emancipáció az, ha az ember alárendeli magát az isteni tekintélynek, ez az igazi fölszabadulás, és ebben az embert vezetni kell. Ebből fakad a konzervativizmus vonzereje, mert számol az emberi függéssel, mint meghaladhatatlan korláttal. Ebből következően nagyon sokan gondolják azt, hogy a kapitalizmus emancipatorikus vonásai manipulatívak, nem valóságosak. Ezt TGM nagyon súlyos tévedésnek tartja, mert ez a nézet megakadályozza a valódi felszabadulást, hiszen ha nem tudunk szembenézni azzal, hogy a szabadság bizonyos formái nem kielégítőek számunkra, akkor nem értjük meg ezt a társadalmat, amely tartalmaz nagyon fontos szabadságelemeket és valódi jogegyenlőséget.

9. A manipuláció érzetének másik nagyon jelentős forrása a jelenkori kultúrának a specifikumaival függ össze. Kétség kívül a modern kori társadalmakban megszűnt az ideológiai cenzúra, különösen a kultúra azon aspektusaiban, amelyekben az állam nem játszik szerepet, ott ahol a közönség válogathat ízlése szerint. Például klasszikus zenei koncertre megy el, vagy rockkoncertre, klasszikus regényeket olvas, vagy egyáltalán nem olvas, mégis rengeteg kultúrát fogyaszt. A manipuláció itt abban tűnik ki, hogy a piac behatol a kultúrába a szórakozás (régi terminussal gondűzés) megszervezése által. A szórakozás lényege egy mesterséges feszültség átélése saját feszültségünk oldására, hiszen a legtöbb munka monoton és hierarchikus, mint ez az előadás is, ahol én beszélek és önök hallgatnak engem, mondja TGM, és ezek alól nyújt illuzórikus fölszabadulást ez a nagyon egyszerű ritualisztikus kommerciális kultúra. A bulvár és sztár szisztéma funkciója az egyenlőség szempontjából problematikus társadalomban az, hogy egyrészt idolokat mutasson fel, a közönséges emberi sorsok fölé emelkedőket, akiknek ugyanazok a problémáik, mint az átlagembereknek (házasodnak, elválnak, megbetegszenek).

10. TGM példája Zámbó Jimmy, aki akkor vált igazi idollá, amikor tisztázatlan körülmények között meghalt, vagyis történt vele valami különleges. Volt egy idol, akiről kiderült, hogy mindennapi, közönséges, buta, tehetségtelen ember, ám halála elég titokzatos volt ahhoz, hogy megint idollá emelje. Halálának körülményei elégnek bizonyultak ahhoz, hogy emberek milliói meghallgassák ennek az egyébként kis hatású sztárocskának a műveit, és egy adott pillanatban egy egész ország zokogjon valaki után, akit sokan még csak nem is hallottak azelőtt énekelni. Ez is mutatja, hogy mi a funkciója az idolnak: közösséget és szimbolikus egyenlőséget teremtsen a legalacsonyabb nívón. Lényegében az egyenlőtlenségnek és hierarchiának egy személyes-szimbolikus megoldását nyújtja. Egyrészt megvigasztal és eltereli a figyelmet, de másrészt megnöveli a gyanúnkat is, hogy a dolgok még sincsenek rendben, hiszen miért emelkedik föl valaki, ha nem kiválóbb az átlagnál, és ha odajut, akkor miért csúszik le? Az egész tehát végtelen történetté válik, egy strukturálisan megfogalmazható igazság helyett. A bulvársajtó ilyen végtelen történet, amely mindennap megjelenik, és ahol ilyen fluktuációs mozgás látszik, elméleti megoldás arra, amit magyaráz nincs, és nem is lehet.

11. Mindez azt jelenti, hogy manipulálnak bennünket, vagyis nem azt gondoljuk és nem azt érezzük amit szeretnénk, vagy amit kellene. A választás szabadsága tehát csak látszat. TGM ezt rendkívül súlyos kérdésnek tartja, holott nem híve semmilyen pánmanipulációs elméletnek, ugyanakkor helytelen lenne azt gondolni, hogy ezek az elméletek puszta őrültségek. A manipulációs benyomásokra adott reakcióknak csak egy nagyon szélsőséges formáját jelentik az összeesküvés-elméletek. Alapvetően nem erről van szó, hanem arról, hogy az emberek észlelik azt, ami valóban létezik, nevezetesen, hogy ami irányítja életüket az láthatatlan. Nem azért láthatatlan mert valakik elrejtik, hanem azért mert absztrakt; a fogalmak nem láthatók. Jól mutatja ezt az, hogy a munkásmozgalom a burzsoáziában látta a problémát, épp ezért a sztálini típusú társadalmakban kiirtották a burzsoáziát, mégse lett egyenlőség, megmaradt az egyenlőtlenség, a hierarchia, az elnyomás, és a manipuláció. Arról van szó, hogy az államkapitalista rendszerek épp úgy kapitalista rendszerek voltak, mint a piackapitalista rendszerek, ezért az ő természetük is fogalmi, következésképpen a hatalom, a hierarchia, az egyenlőtlenség forrása épp úgy láthatatlan, mert fogalmi. A szociáldemokrata és kommunista elképzelés szerint, ha egy vállalat élén nem természetes személy áll, akkor az egyenlőtlenség el fog tűnni, hiszen a közösség birtokol, de nem így történt. TGM szerint a manipuláció fenn fog állni, amíg a kapitalista társadalom fennáll.

Az elidegenedés társadalma

12. TGM először a marxi elidegenedést vázolja föl, amelynek lényege, hogy az ember a fizetésért cserébe egy profittermelő gépezetnek lesz a része, ahol mindenét (idejét, erejét, értelmét), vagyis léte lényegi részét átadja használatra, és ezáltal önmagával kerül szembe, elidegenedik önmagától

(lásd még itt a 12-14. pontokat). Az emberek értékét a piaci értékük, termelési hasznosságuk, fogyasztási képességük, alkalmazkodásuk az adott technikai és munkaformákhoz határozza meg. Ez mind másodlagos a szubjektivitásához, vagyis az autonómiához képest, amit így azonban elveszítünk. Minél inkább alárendeli valaki magát a munkának, annál szegényebb lesz belül, és a szubjektivitás tekintetében annál inkább dologivá válik. A szubjektivitás visszaszerzésének lehetséges módjáról Marx valójában hallgat, így lényegében egy meglehetősen sötét filozófia bontakozik ki előttünk.

Herbert Marcuse

13. A manipuláció és az elidegenedés volt 68-nak a két meghatározó ikerfogalma. A leghatásosabb mű akkoriban Herbert Marcuse a Represszív tolerancia című esszéje volt, amelyben Marcuse azt fejti ki, hogy a soha nem látott bőség, egyenlősödés, választék, és főként a pluralizmus és tolerancia mindennél ijesztőbb represszióhoz vezetett, nevezetesen, hogy a külső kényszer csökken, mert annyira beépültek az emberekbe a kényszerek, hogy nem kell kívülről szabályozni. Az emberekből olyan automaták lettek, amelyek kényszerítve vannak a szabadság gesztusaira, miközben fel sem fogják, mi lenne a valódi szabadság. Ez a tolerancia erősíti a többség diktatúráját mondja Marcuse. Ez a hamis tolerancia működik ma is hazánkban, ahol hatalmas tolerancia van a jobboldalon, de ami az uralkodó rendet megkérdőjelezi, azzal szemben nincs semmiféle tolerancia, és ha fordulna a kocka, minden maradna a régiben, csupán az előjelek változnának. Marcuse remek írását ma kevesen olvassák (akit érdekel a fenti linken megtalálja), aki egyébként is remek szerző, de nem az Érosz és civilizáció vagy Az egydimenziós ember, azok se rosszak, hanem korábbi művei különösen az 1934-ben írt liberalizmusról és fasizmusról szóló esszéje (Der Kampf gegen den Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung) lángelméjű munka. Ebben arra világít rá, hogy a fasizmus nem más, mint a liberalizmus autoriter változata, vagy ahogy a fasizmus főideológusa Giovanni Gentile 1927-ben (Fascismo, Identitá di stato e individuo) írta: a fasiszta állam nem más, mint az antidemokratikus liberalizmus új formája. Ez teljes mértékben megmagyarázza Orbán Viktor politikai pályafutását is. Ő lényegében maradt ugyanaz a liberális mint volt. Nem illiberalizmusról van szó, hanem antidemokratikus liberalizmusról.

Az 1968-as forradalom filozófiai háttere

14. A kérdés az, hogy ha a manipuláció és az elidegenedés képzetei ennyire meghatározóak voltak, akkor egyáltalán miként törhetett ki 68-ban a forradalom, hiszen ezek a képzetek lehangoló hatásúak. A válasz 68 romantikus jellegében keresendő, miszerint van még annyi erő a szubjektivitásban, hogy nincs szüksége külső támaszra, képes a szisztematikus és fogalmi rendekből való kitörésre. Ezért látjuk, hogy a bolondozásnak, a szűrrealitásnak, rendetlenségnek, a furcsaságok iránti szeretetnek, minden marginálisnak és lázadásnak az elképesztő kultuszát ezekben az években. A szürreális humor (Monty Python), vagy a hivatalos kultúrának az ellenkező előjelű fölhasználása mind arra szolgált, hogy megteremtsék szimbolikusan és pszichológiailag azt az arkhimédészi pontot, amelyből ez a generáció azt gondolta, hogy kimozdíthatja sarkaiból a világot. Ez az arkhimédészi pont épp a manipulációs és elidegenedési teóriák következtében egyre kisebbnek látszott. A kérdés az volt, hogy hol van az a pont, ahol még vagyunk annyira szabadok, hogy képesek vagyunk érzékelni saját rabságunkat, és tenni tudunk ellene. Amennyiben már egyáltalán nem vagyunk szabadok, a rabságot sem érzékeljük rabságként, következésképp elégedettek vagyunk sorsunkkal.

15. 68-ban a manipuláció és az elidegenedés állapotában a lázadásra azért volt lehetőség, mert ezek az elméletek túlzók, és azt sem mutatták meg, hogy mi teszi lehetővé a kapitalizmusban az antikapitalista lázadást. Ez az, amire Debord rávilágított a spektákulum fogalmában, amelynek aktualitása folyamatosan növekszik: a spektákulum a fejlődésnek az a foka, amikor az áru bevégzi a társadalmai lét teljes leigázását. Nemcsak arról van szó, hogy az áruhoz fűződő viszony láthatóvá vált, hanem arról, hogy ez lett az egyedül látható dolog. Vagyis a kapitalista termelés nemcsak eladható árukat termel a maguk fizikai valójában, hanem képeket, gondolatokat, szituációkat, életformákat, életstílusokat ugyanúgy, ahogy hagyományos árukat is termel. Ugyanakkor ezeket mégsem lehet egy egységes piacba belefoglalni. A spektákulum TGM megfogalmazásában nem más, mint az eggyé vált termelés és kultúra. Debord nagysága, hogy ezt 67-ben felismerte. Ma már ez teljesen nyilvánvaló, hiszen a digitális korszakban a kultúrának és a gazdaságnak az elkülönülése teljesen fiktív, a tudományos kutatásnak, a technológiának, a kereskedelmi tevékenységnek a közege azonos.

16. Debord pontosan látta, hogy miként válik eggyé az, ami a klasszikus kapitalizmusban még szervesen elvált: a munkaidő és a szabadidő. Látta, hogy milyen elképesztő forrása az új kapitalizmusnak a szabadidő megszervezése, a tömegturizmus (nyaraltatás), és a tömegszórakoztatás (LP, DVD, zsebkönyv) által. Ma már a magas irodalmat is óriásplakátokon hirdetik (például a metróban Spiró), ami korábban nem volt így. Ez a tömegfogyasztás bekapcsolása lényegében akármibe. Maga a politika is a fogyasztói kultúra részévé, és a kereskedelmi tevékenység sajátos fajtájává változott. A technikák egyneműsödése nem manipulatív célból történt, hanem mert ez óriási költségmegtakarítást jelent. Ez az átalakulás lassan eléri a másfajta logikáknak az utolsó bástyáit is, mint a múzeumok, amelyek egyre inkább a Plazákra kezdenek hasonlítani. Sokkal kényelmetlenebbek voltak múzeumbolt és caffé nélkül. Nem szórakoztató intézmények voltak ezek, hanem a művészet templomai. Látható, hogy ma már minden egységes rendszerben helyezkedik el.

17. Debord úgy véli, hogy minél egységesebb rendszerré válik a kapitalizmus, a szubjektivitás annál élesebben helyezkedik vele szembe. Azzal, hogy a szubjektivitás tapasztalatát írja le, méghozzá az európai filozófia hagyományainak szellemében és kanti radikalizmussal, ezzel nagy fordulatot hoz a marxista elméletben, és a forradalmi világnézetekben, éppen ezért TGM Debord munkáját 68 legadekvátabb elméletének tartja, sokkal inkább, mint Marcuse írásait. Debord felismerte az egységesülő kapitalizmus ellenében a pozitív kibontakozási lehetőséget, ám azt nem a politikában találta meg, hanem az uralkodó formák alól kicsúszó társadalmon kívülállókban, mint a csavargók, őrültek, kívülálló értelmiségiek, egyszóval a rendszeren kívüliek. Ők jelzik, hogy habár csak extrém formákban, de a szubjektivitás legyőzhetetlen. Épp ezért tanulmányozták a szituacionisták a középkori eretnekmozgalmakat.

18. Ezzel tehát Debord megértette, hogy a kapitalista rendszer ellenfele nem lehet a rendszer által létrehozott absztrakció. A proletariátus ugyanis ugyanolyan absztrakció, mint a tőke; ezek fogalmak. Proletár mindenki, aki bérért dolgozik, vagyis eladja munkaerejét, ami egyedül tudja a tárgyakat olyanná tenni, hogy értéktöbbletet hozzon létre. A proletariátus tehát épp olyan funkcionális eleme a tőkének, mint a gép, csak fontosabb, mert van fogyasztói szerepe is. De ma már termelő eszközzé vált a család is. A kapitalizmusban azért olyan fontos a család, mert a munkaerő reprodukcióját végzi, vagyis a termelés elemének bővített újratermelését. Társadalmi értelemben egyedül az értéktöbblet-termelés és a tőkefelhalmozás a releváns, ez a fő funkciónk az életben, a kapitalista rendben semmi másnak nincs értelme, például ennek az írásnak sem, hiszen még a reklámokat sem engedélyezem a blogjaimon, tehát pénzügyi szempontból nem keletkezik értéktöbblet, ami az egyedüli szempont világunkban.

19. És ha így kilépünk a kapitalizmus kereteiből, ami már maga is ellenállás, akkor megtapasztaljuk a szubjektivitás jelenlétét, megtapasztalunk olyan dolgokat, mint például a romantikus szerelem, lehetővé válik a nem értékesülni akaró kreativitás, vagy az idő nem produktív eltöltése, ami kapitalista szempontból az idő elvesztegetése. Debord nagy jelentőséget tulajdonított a csak úgy sétálásnak, vagy az üldögélésnek és a merengésnek, vagyis azoknak a formáknak, amelyek semmiképp sem dologiasíthatók, mert ezek a személyes szabadság formái. A kávéházi asztalnál folytatott teljesen céltalan üldögélés, beszélgetés, de ugyanígy rendkívül fontos a siker reménye nélkül való udvarlás, mint a produktivitást megvető életforma. Minden tevékenység fontos, amely felszabadít a produktivitás, a megtérülés, a siker logikája alól, ugyanis a céltalanságban megtapasztalható, hogy a szubjektivitás nem veszhet el. A lázadásnak, az ellenállásnak a sikerétől függetlenül önmagában is a szubjektivitást meghatározó és fölszabadító hatása van. Debord írja le leghatározottabban totális rendszerként a kapitalizmust. A piaci kapitalizmus semmivel sem kevésbé totális rendszer mint egy diktatúra, csak másképpen az. A kapitalizmusban nem arról van szó, hogy ne lenne szabad választás, hanem arról, hogy a szabad választás eredménye mindig eldologiasított, méghozzá szükségszerűen. Ezért mondjuk, hogy a kapitalizmusban a szabad választás illuzórikus.

Szerelem

20. A 19. századi regényirodalom klasszikus formája a csalódás (Balzac, Flaubert, Stendhal, Fontane, Tolsztoj, Mikszáth, Dickens, Trollope, stb.) akiknek a regényeiben azt olvassuk, hogy fiatalemberek elindulnak az életben, van valami világmegváltó tervük  Az élet lényege azonban a szerelem, amit TGM a következőképpen definiál:

A szerelem a szubjektumnak kulturálisan legszignifikánsabb kibontakozási stratégiája, amely a másik emberben nem pusztán az empirikus partnert és vágycélt keresi, hanem élethazugság nélkül asszociálja őt mindazokkal a dolgokkal, amik erkölcsileg fontosak a számára.

"Te vagy a csillag, te vagy a tenger, te vagy az ég" - vagyis azonosítja mindazzal, ami szimbolikusan a nagyszerű, az egyén fölötti, tehát metaforikus jelentése van minden szenvedélynek. Végül azonban az illetők beilleszkednek a társadalomba, a kommerciális életbe, a kultúrába, politikába; a szerelmükből pedig vagy kiábrándító polgári házasság lesz, vagy még kiábrándítóbb polgári házasságtörés. Flaubert Érzelmek iskolája című regényében a főhős életében két nagy pillanat van. Az egyik, amikor végre találkozik a nagy szerelmével, aki beteljesüléskor a szobájában lebontja a haját, és ez haj már ősz, ami szimbolikusan jelzi, hogy kimaradt életéből a legfontosabb, az amit saját lényegéhez tartozónak érzett. A másik nagy pillanat, amikor két rég nem látott barát találkozik, és felteszik a kérdést, hogy mi volt a legjobb az életben? Arra jutnak, hogy az, amikor kamaszként elmentek a kuplerájhoz, de nem mertek bemenni, és ott ültek a kupleráj udvarán és röhögtek. És ez volt a legjobb az életben! Mindkét esetben a meg nem történt dolgok, a csalódás szimbolikus megjelenítése látható a mű alappilléreiként.

21. A 19. századi regényirodalom tehát azt mondja, hogy ez szükségképpen így van. Ez Freudnál meg is jelenik: az örömelv és a valóságelv, mint különálló pólusai az emberi életnek. Fiatalon elindulunk az örömelv felé, majd megérkezünk a valóságelvhez, ahol a munka és a külsőség jelenik meg valóságként - hacsak nem vagyunk a debordi értelemben fent leírt lázadó különcök, társadalmon kívülállók. Az örömelv-valóságelv, mint előírt életút ma is jól látható. Nézzük meg mit írnak a bulvárlapok a fiatal lányoknak a Seventeen magazinban: örömelv 100%, - és mit írnak a Nők Lapjában a negyven feletti nőknek? Azt írják, hogy "mindenem a családom", "imádom a munkám". Semmi nem változott, életkor szerint osztják fel az emberi életet örömelv és valóságelv között. Ezt akár Flaubert csinálja vagy a Nők Lapja, akár Kiszel Tünde vagy Sigmund Freud, ugyanazt az igazságot fejtik ki, méghozzá azt, hogy a szubjektivitás kibontakozása a polgári társadalomban csak addig lehetséges, amíg az ember nincs a munkának teljes egészében alárendelve, és ahogy ez megtörténik, a szubjektivitás és az öröm elvész. Ezt nevezi a propaganda megkomolyodásnak, a realitásokkal való szembenézésnek, az önzetlenség fölülkerekedésének - "nem magamért dolgozom, hanem a gyerekeim boldogságáért", stb.

Szubjektivitás

22. Ezzel szemben Debord azt mondja, hogy az öröm, vagyis az élet élvezete lehetséges, a szubjektivitás lehetséges: meg kell dönteni a rendszert! Következésképpen meg is lehet dönteni a rendszert, aminek a lehetősége a szubjektivitásban van. A szubjektivitás pedig a lázadással, a fent említett kívülállási módok által szerezhető meg. Minél szörnyűbb a rendszer, annál jobban megsebzi a szubjektivitást, de mindig érzékelhető marad. Egyre jobban befogják a szubjektivitást a rendszerbe, semmi nem jellemzőbb erre, mint a művészetnek, sőt ma már a filozófiának is a piacosítása. Slavoj Zizek az első filozófus, akinek a könyvei hasznot hajtanak a kiadónak. Sartre csak úgy volt jövedelmező, hogy a regényeivel együtt adták ki, illetve regényírói hírneve elvitte a filozófiai írásait is. A kultúra tehát egyre inkább részese lesz az értékesülési rendszernek. Ettől még a kultúra belső értéke nincs megmérgezve, ám a fogyasztási szisztéma és az, ahogy eljutnak a művek az emberekhez, kiforgatja ezeknek a műveknek a lázító és szubjektív tendenciáit. Erre példa Pussy Riot, amely lázadásnak indult, majd a sztár szisztémán és a médiarendszeren keresztül vált fogyaszthatóvá - nincs is más lehetősége a sikerre, de így a közvetítés formái és nem a tartalma miatt meghamisítva érvényesül. Ezért a szubjektivitásért és a rendszer alóli kibújásért harcolni kell.

23. TGM-et meggyőzik Debord érvei és szuggesztiói, hogy a probléma nem a szubjektivitás teljes eldologiasodásában és elidegenedésében, hanem elnyomottságában és megsebzettségében van, ami egészen más dolog. A rendszer egyre komplexebb, ami azért veszedelmes, mert nem a Bilderberg-csoport vagy mások összeesküvéséből fakad, mert ebben az értelemben ez nem egy irányítható rendszer. A modern kapitalizmus előtt az irányíthatatlanság a szabadság szinonimája volt. Ha nincs semmi ami irányítani tudna egy emberekből álló szerkezetet, akkor nincs tekintély, következésképp szabadság van - a kapitalizmusban viszont nincs.

Megjegyzés

24. Munkámban törekedtem a lényeg megragadására és visszaadására. Az előadás lendületét igyekeztem megtartani, de természetesen a beszédet írott változatra "fordítottam". A jobb áttekinthetőség érdekében alcímeket alkalmaztam, ahol pedig szükségét éreztem háttér-információkkal egészítettem ki az elhangzottakat. Az előadás eredeti formájában is megtekinthető.