Heidegger interpretáció
1. Egy Isten háta mögötti szárnyvonal ízléstelen vasútállomásán ücsörgünk. A következő vonat csak négy óra múlva érkezik. A környék érdektelen, és nincs térerő. Van egy könyv a hátizsákunkban, de nincs kedvünk olvasni. Esetleg egy kérdést lehetne átgondolni, de nincs hangulatunk hozzá. A menetrendet olvasgatjuk, megnézzük melyik állomástól milyen messze vagyunk. Ránézünk az órára, még csak negyedóra telt el. Kimegyünk az állomás elé és járkálunk, csakhogy teljen az idő. Megszámoljuk az útmenti fákat, megint az órára nézünk, öt perc telt el azóta, hogy utoljára megnéztük. Elegünk van az ide-oda mászkálásból, leülünk egy padra, és azon kapjuk magunkat, hogy már megint az órát nézzük.
2. De mit akarunk itt tulajdonképpen elmúlatni? Az időt akarjuk, ami azt jelenti, hogy siettetjük az időt, hogy gyorsabban teljen. Ez valójában unaloműzés. Az idő siettetése lehetetlen, ám egész cselekvésünk igazából nem az időre irányul. A várakozásból van elegünk, unatkozunk. Ám valami közben unatkozni, az nem várakozás. A várakozás kelthet unalmat, de maga az unalom nem várakozás. Továbbá nem minden várakozás unalmas. Ellenkezőleg, egy várakozás csupa izgalom is lehet, gondoljunk csak a szerelmünkre való várakozásra, az minden csak nem unalmas. Ekkor az unalom számára egyáltalán nincs hely.
3. Az időűzés tehát az idő lerövidítésére tett kísérlet, vagyis beavatkozás az időbe, összeütközés az idővel. Amikor újra és újra az órára nézünk nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány óra van, hanem azt akarjuk megtudni, hogy mennyi idő van még hátra a vonat érkezéséig. Nem arról van szó, hogy az időt valahogy eltöltsük, hanem hogy felgyorsítsuk, hogy letudjuk, hogy rávegyük, gyorsabban teljen. De van-e egyáltalán az időnek sebessége? Órákból, percekből, másodpercekből áll, vagy ezek csak mértékek, amelyekbe mi fogjuk be az időt? Valóban egyenletes járása van az időnek? Valóban az óra mutatja nekünk az időt, ahogy ránk kényszeríti magát, vagy ez csak látszat? Az idő sebességének érzete szubjektív annak függvényében, hogy jól telik vagy rosszul. Mi a valóság és hol kezdődik a látszat?
4. Az unalom nyilvánvalóan az idő hatalmának sajátos megnyilvánulása. Az hogy egyszer így telik, másszor úgy, hogy ilyen képlékeny, hogy képes átalakulni, az az idő hatalmának megnyilvánulása, az Időé, amelyhez létünkben hozzá vagyunk kötve. Az unalom lényegének megragadása által van lehetőségünk az Idő lényegének megragadására.
5. Az unalomban elfoglaltságot keresünk, hogy ne érezzük az üresen-hagyottságot. A körülöttünk lévő dolgok, a pályaudvar, a menetrend, az út fasorral a legteljesebb nyugalomban hagynak minket, épp ezért unatkozunk. Átengednek minket önmagunknak. Nincs mit kínálniuk, ezért hagynak üresen minket, vagyis meglévőként nem adnak semmit. De mit is kellene adnia egy pályaudvarnak, mint hogy megvegyük a jegyünket és várakozáskor helyet adjon, ez a rendeltetése, ezt kell kínálnia nekünk, akkor hogy hagyhat üresen, miként untathat? Igen ám, de a pályaudvar épp akkor pályaudvar, ha pályaudvarként tudjuk használni, vagyis, hogy mihamarabb elutazhassunk. Azáltal válik megfelelővé a pályaudvar, ha nem kényszerít minket itt-tartózkodásra.
6. Az üresen hagyottságot úgy küzdjük le, hogy foglalkozunk valamivel. Foglalkozni valamivel azt jelenti: feloldódni valamiben. Ilyenkor alig van időnk. Teljesen abban a dologban vagyunk, amiben feloldódtunk, az időt ilyenkor egyáltalán nem is érezzük, csak az van, ami kitölt bennünket. Az üresen-hagyottság és a kitöltöttség a dolgokkal való érintkezésre vonatkozik. Amikor a dolgok a legteljesebb nyugalomba hagynak minket, magyarul nem érdekelnek minket, akkor jelenik meg az unalom. Más szóval az unalom az, amikor a dolgok átengednek minket önmagunknak.
7. A pályaudvar itt mint pályaudvar üresen-hagy minket, mert még nem jön a hozzá tartozó vonat. Ebben az üresen-hagyásban teljesen mindegy, hogy mi okoztuk-e azzal, hogy túl korán értünk ide, vagy a MÁV a vonat hatalmas késésével, vagy a rossz menetrend. A lényeg ugyanaz, az üresen-hagyás. Az unalom az unalom, bármilyen okból is jön létre.
8. Az unalom persze ízlés dolga is, hiszen aki szereti a pályaudvarok nyüzsgését, más vonatok áthaladását, az ebben a helyzetben nem fog unatkozni. Erre gondolva, no meg arra, hogy mindennek meg van a maga ideje (az unalom és az idő szorosan összefügg egymással) mondhatjuk, hogy az unalom szellemi fásultság kérdése is. A mozgékony elme mindenkor felismeri, mikor minek van ideje, így soha nem lesz üresen-hagyva, soha nem fog unatkozni.
9. Eddig az unalom első formáját tárgyaltuk. Amikor egy szituációban unatkozunk, ez Heidegger második unalom-formája, például egy vendégeskedés alkalmával, arra ugyanez érvényes. Az unalom harmadik formája a mély-unalom, ami a mai ember alaphangoltsága. Ebben az ember önmaga számára válik unalmassá.
10. Minél mélyebb az unalom, annál mélyebben kötődik az időhöz - az időhöz, amely mi magunk vagyunk. Ebből következik, hogy az unalom megértése által juthatunk el az Idő lényegéhez. A tudatnak ez egy teljesen más felfogása, mint Descartes útja. Nem az van, hogy gondolkodom tehát létezem, hanem időben-jelen-lenni-vagyok tehát létezem.
Irodalom
Martin Heidegger: A metafizika alapfogalmai. Osiris Kiadó, 2004.