Előző alkalommal azzal fejeztük be elmélkedésünket, hogy az ember nevének hordozója, és ha ő maga meghal is, nevének jelentése, amíg emlékeznek rá fennmarad. Esterházy Péter neve mindenkinek jelent valamit, és ez a jelentés, amit az Esterházy Péter névvel összekapcsolunk, emlékezetünkben megmarad, noha maga az ember e név hordozója, a személy már nincs.
De mi van, ha nincs ilyen minta, amely a kapcsolatot létrehozná jelentés és hordozója között. Itt vannak például a színek, amiket egyszerűen megjegyzünk, és amikor kimondjuk a szót, ami egy adott szín neve, megjelenik lelki szemeink előtt az adott szín. Ahhoz hogy ez minden esetben megtörténjen, vagyis hogy emlékezzünk az adott színre ahhoz az kell, hogy elpusztíthatatlan legyen. Nézzük meg a piros színt: bármit, ami piros színű el lehet pusztítani, de a piros színt, mint olyant nem, ezért a 'piros' szó jelentése független attól, hogy létezik-e bármi is, ami piros lenne. Figyelem, most nem a piros színről beszéltünk, hanem a 'piros' szó használatáról. Valójában ha egy bizonyos szín létezik, az azt jelenti, hogy van valami, aminek piros a színe.
De honnan tudjuk, hogy helyesen emlékszünk-e a színre, az árnyalatára? Ha mintával dolgozunk, akkor megtörténhet, hogy emlékezetünk szerint ez már nem pont olyan színű mint volt, nyilván a minta megfakult. De honnan tudjuk, hogy esetleg nem az emlékezetünk fakult meg? Nem vagyunk-e éppúgy kiszolgáltatva az emlékezetnek, mint egy mintának?
Gondoljuk el, hogy egy bizonyos színt kell kikevernünk, amit akkor látunk, ha két adott vegyi anyag lép reakcióba egymással. Ha aztán az egyik nap világosabbnak tűnik a szín, noha tudod, hogy ez nem lehetséges, akkor azt fogod mondani, hogy tévedsz, csak úgy tűnik, hogy nem ugyanolyan, valójában ugyanolyan, mint tegnap. Ez mutatja, hogy nem mindig fogadjuk el végső, megfellebbezhetetlen döntésként azt, amit az emlékezet mond.
Irodalom
Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, 1998.