Hegel időfelfogása Heidegger interpretálásában
1. Az idő és a tér a filozófia két nagy problémája. Hegel szerint a tér a természet önmagánkívül való léte. Az a lét, ahol a természeti létezők egymástól megkülönböztethetően vannak, miközben maguk is teret foglalnak, de nem szakítják meg azt, ám nem ők hozzák létre, és nem is a természeti tárgyak összeillesztései. A tárgyak nem emelkednek ki a térből, mint attól különböző dolgok, ám a tér nem tárgy, hanem tárgyszerű dolog. Hegel erre az elképzelésre építi tételét, amely szerint a teret mint időt határozza meg.
2. A tér mint tárgy eszerint negativitás. Egyszerre önmagáért-való és másért-való. Magáértvalóan ez a negativitás az idő. A tárgy magáértvalóan megkülönbözteti magát a tértől, már nem ez és még nem az (jelen). Ez a tagadás Hegel szerint az idő. Heidegger szerint, ha ennek a gondolatmenetnek egyáltalán van valami értelme, az csak a jelen, a most meghatározása lehet. Mivel így a térnek a tiszta elgondolása mindig a mostot, a jelen önmagán kívüli létét gondolja el, ezért a tér maga az idő. De mit mond Hegel az időről?
3. "Az idő a lét, amely ha van, akkor nincs, s ha nincs akkor van." Ezt nevezi szemlélt levésnek. Hegel szerint az idő a léttől a semmihez, illetve a semmiből a létbe való átmenet. Ez a jelenben ragadható meg, ami folyamatos átmenet a múltból a jövőbe - a múltban megszűnünk lenni, a jövőben pedig kezdünk lenni. A levés éppúgy keletkezés, mint az elmúlás. Mivel minden most már-nincs is, és minden mostot megelőzően még-nincs, az idő értelmezhető nemlétként is. Az idő a szemlélt levés.
4. Hegel az időt mint láttuk a jelenből értelmezi. Heidegger megállapítása szerint ez nem más, mint a vulgáris időfelfogás interpretációja. Ebből pedig az következik, hogy az igazi jelen az örökkévalóság, vagyis semmi többről nincs szó, csupán Arisztotelész időfogalmának ("az idő a korábbi és a későbbi tartományban történő mozgás száma") parafrázisáról. Hegel valódi célja az idő és a szellem közötti összefüggés kimutatása.
5. Hegel szerint a szellem lényege a fogalom. Ezalatt az önmagát elgondoló gondolkodás formáját érti: önmagának (mint a nem-én megragadásának) a felfogását. Ebből következőleg a szellem a tagadás tagadása. "Az én maga a tiszta fogalom, amely mint fogalom létezéshez jutott." Egyedi és szabad. A szellem haladása, fejlődése az, hogy elérje saját fogalmát. Le kell győznie önmagát, ami a haladás egyetlen akadálya. Fejlődése kemény és végtelen harc önmaga ellen. A tagadás tagadása az idő, ezért a szellem szükségképpen az időben jelenik meg, amíg meg nem ragadja önmaga tiszta fogalmát, azaz nem semmisíti meg az időt.
6. Heidegger rámutat arra, hogy Hegel az időt világidő értelemben fogja föl, ezért az idő számára az elfeledett múlt, és mivel a szellem teljesen szemben áll az idővel, ezért elgondolásában előbb bele kell esnie az időbe. De hogy miben áll ez az esés, és hogy előtte miként létezett a szellem az időn kívül, egy szót se szól.
7. Hegel a vulgáris, vagyis a tradicionális időfogalom legradikálisabb megfogalmazója. Az, hogy a szellem és idő összefüggése egyáltalán felmerülhet, az kettőjük rokonságára utal. Hegel tulajdonképpeni célja a szellem fogalmi megragadására volt. "Az idő tehát úgy tűnik fel, mint sorsa és szükségszerűsége a szellemnek, amely nem befejezett magában." (Hegel: A szellem fenomenológiája.) Heidegger ezzel szemben az egzisztencia meghatározásával kezdi, hogy azután az időbeliséget mint az egzisztencia lehetővé tételét ragadja meg. "A szellemnek nem kell előbb beleesnie az időbe, hanem úgy egzisztál, mint az időbeliség eredendő időzése." (Heidegger: Lét és Idő.)