Az utánzás veleszületett tulajdonsága az embernek. Abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű. Eleinte épp az utánzás által tanulunk, mindegyikőnk örömét leli az utánzásban. Ezt bizonyítják a művészi alkotások is, vannak ugyanis dolgok, amiket nem szívesen látunk, ám a lehető legtökéletesebb képét szívesen nézzük, mert gyönyört vált ki belőlünk, mint a szörnyek vagy a halottak ábrázolása. Lényegében a felismerés váltja ki a gyönyört. A felismerés az, amit szeretünk a képek nézésében, amikor rájövünk, hogy mi micsoda, hogy ez és ez, és nem valami más. Ha viszont ismeretlen dolgot látunk, akkor nem az utánzás adja az élvezetet, hanem a művészi feldolgozás, a szín vagy valami hasonló dolog.
Mivel az utánzók cselekvő embereket utánoznak, vagy kiválóknak vagy hitványaknak kell lenniük, mert a hitványság és a kiválóság által különbözik minden jellem. Előfordul, hogy ugyanazokkal az eszközökkel ugyanazt utánozzák, de az egyik maga is hozzá tesz valamit, mint Homérosz, a másik csak ő maga cselekszik az utánzott módján, a harmadik pedig csak egyszerűen másolja az utánzottat. Szophoklész például úgy utánzott, mint Homérosz, vagyis mindketten értékes embereket utánoztak, ugyanakkor Arisztophanészre is hasonlít, mert mindketten cselekvő embereket utánoztak. Azért nevezték műveiket drámának, mert cselekvő embereket (dróntasz) utánoztak.
A kiválók utánzását nevezték dicsőítő éneknek, a hitványakról gúnydalok szóltak. Homérosz emelte mindkettőt irodalmi szintre, megalkotva a tragédiát és a komédiát. A kiválókról drámai felépítésű utánzásokat írt, ugyanígy a komédia formáját is ő jelölte ki elsőként, nem a gúnyolódást, hanem a nevetségest alakítva drámává. A Margitész olyan viszonyban van a komédiával, mint az Iliász és az Odüsszeia a tragédiával.
Arisztotelész (Poétika)